Mi a parlagfű köze Zeuszhoz?

A parlagfű növénytani neve – Ambrosiaartemisiifolia – a görög mitológiában ismert ambróziából eredeztethető. Az ambrózia, vagy „istenek eledele” – melyet félistenek is előszeretettel fogyasztottak vörösborral – szó szerinti fordításban „hallhatatlan”. Amúgy az ambrózia szót összefüggésbe szokták hozni a jóval régebbi szanszkrit amrita szóval, melynek jelentése „halál nélkül”. Vicces kedvű növényszakértők ezt előszeretettel vonatkoztatják Olümposziak helyett inkább a kiirthatatlan növényre, ami talán nem is áll olyan messze a valóságtól. További érdekesség, hogy az istenek az ambróziából készült italt nektárnak hívták, ami szintén szó szerint a „halál legyőzése”. Később európai tudósok az amerikai parlagfüvet kutatva bebizonyították, hogy az rokonságban áll az európai tengeri ambróziának (Ambrosiamaritima) nevezett növénnyel.

A Krisztus utáni második században élő görög botanikus Nicander gyűjtötte először össze dokumentált formában az ólommérgezés tüneteit és kezelését. Bár ekkor még nem volt ismert, de ma már bizonyított, hogy a talajba kerülő ólmot az összes vizsgált növény közül a parlagfű vonja ki leghatékonyabban.

Inkább az indiánok eledele?

Tizennyolc generációval, körülbelül 600 évvel ezelőtt a bennszülött amerikaiak felhagytak egy addig nagy számban termesztett növényük gondozásával és áttértek a kukoricára. Nagyjából öt generációval – 150 évvel – ezelőtt az amerikai farmerek is áttértek a takarmányozásra használt mannaköles (Digitaria) – vagy más néven ujjasmuhar – termesztéséről a fejlett kukoricatermesztésre, ezzel végképp kiszorítva az indiánok eredeti haszonnövényét, ami a parlagfű volt!

Mai napig nem tisztázott, hogy csak takarmányozásra használták-e, vagy olaja révén bekerült az étkezésbe is. Mivel az olajat nem sajtolással, hanem a magokat összezúzva, majd azokat vízbe téve, forralva, majd a vízfelszínről lemerve lehetett előállítani, kérdéses, hogy széles körben alkalmazták-e. Valószínűbb, hogy a takarmányozás mellett inkább az orvoslásban használták a különböző parlagfű kivonatokat és tinktúrákat. Hogy miért szorult ki az indiánok gazdálkodásából a parlagfű, mai napig nem tudjuk, de a kukorica termesztésének fejlődésével szokták magyarázni.

Miképpen lehetséges, hogy a legtöbb szénanáthás megbetegedésért felelős növényt régebben haszonnövényként termesztették?

A parlagfű magja 47% nyersprotein, 38% nyers zsír és ezen felül jelentős mennyiségű olajat is tartalmaz. A parlagfű olaj a minőségét tekintve a szójabab olajhoz hasonló, de ugyanannyi olajat már a szójabab súlyának ötödét kitevő parlagfűmagból ki lehet nyerni. Bár az olaj kinyerése hagyományosan igen körülményesen történik, a mai napig tanítják a túlélőtanfolyamokon, mivel ebből a szinte mindenhol megtalálható növényből nagyon tápláló, az életben maradáshoz elengedhetetlenül szükséges nyomelemeket és zsírt tudunk magunkhoz venni – végső esetben.

És nem csak az emberek, de az állatok számára is fontos. Mivel az óriás parlagfű (Ambrosiatrifida), mely Amerikában őshonos és az átlagos 2-3 méteres magasságon túl a 6 méteres példányok sem ritkák, télen sem fagy el és magasságából adódóan jellemzően a lehullott hó sem tudja betakarni, így első osztályú takarmány a vadon élő, illetve ridegen tartott növényevőknek, például a floridai üregi nyúl (Sylvilagusfloridanus), a mezei egér (Microtuspennsylvanicus), különböző, leveleket fogyasztó szöcskefajták (Tettigonioidea), a téli sármánypinty (Juncohyemalis), a barnafejű gulyajáró (Molothrusater), a virginiai fogasfürj (Colinusvirginianus), a bíborpirok (Carpodacuspurpureus), a sirató gerle (Zenaidamacroura), az aranycsíz (Carduelistristis) vagy a karolinai küllő (Melanerpescarolinus) számára. Természetesen a birkák, lovak és más haszonállatok is előszeretettel fogyasztják.

Forrás: http://www.eattheweeds.com/ragweed/